Család: A családom... A családom elég szerteágazó, nem ismerhetem minden tagját, és ami azt illeti... Nem is érdekel mindenki. Tudom, hogy olykor születnek, mert a születésszabályozás dolga az én kezemben összpontosul, és ott vagyok minden temetésen is, így arról is tudok, ha valaki elvész közülük. De hogy az életükkel foglalkozzak? Kismillió feladatom között nincs nekem időm arra, hogy a gügyögő gyermekekkel is törődjek. Az ifjú használhatatlan ivadékainkra még csak rá se hederítek, míg valami érdekeset véghez nem visznek. Az idősebbek véget nem érő zaklatásától próbálok rendszerint csöndes magányomba, szobám legmélyére vonulni.
₪ Jun Wakahisa (feleség): ~20 év, dhampyr, él (Nem szeretnék érdekházasságom részleteibe belebonyolódni. Úgysem értenétek meg.)
Ismerősök:
Ismerőseim száma oly rengeteg, hogy nem tudnám mindet felsorolni ezen a kevés helyen, de érdemes tudnod rólam, hogy ha felbosszantasz, veszedelmes egyedeket tudok nyomodba küldeni. Hát légy inkább barát, mint ellenség és mindketten jobban járunk!

Rövid távú célok: Ebben a szakaszban azt szeretném leírni, hogy mint a város tíz legfontosabb személyének egyike, számomra legfontosabb, hogy megvédhessem a várost a rá leselkedő veszedelmektől, ehhez pedig az kell, hogy a hatalmam megtartsam.
Hosszú távú célok: Egyrészről nagyon konzervatív személyiség vagyok, aki bizonyos változásokat egyszerűen nem hajlandó megtenni, míg egyes hagyományokon olyan egyszerűséggel gázolok keresztül, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb dolog. Hogy miért fontos ez? Mert ilyen személyiséggel ragaszkodom ahhoz, hogy minél tovább fenn maradjon a jelenlegi forma, hogy minél tovább rejtőzködjünk az emberek között. Hogy miért? Mert jelenleg a természetfeletti világban valójában nem létezik demokrácia. Ám amint előtérbe kerülünk, a kölykök rögvest jogokat akarnak majd maguknak... és abból igazi, átláthatatlan káosz lesz. És egy világméretű háború.

- Nekem – Yupiter az utóbbi időben a legtöbb mondatát így kezdte, kifejezve ezzel azt, hogy csak a maga nevében szólal meg, és máséban nem kíván beszélni - eddig nem voltak problémáim az életemmel, a sorsommal kapcsolatban – válaszolta a korábbi szavakat hallva, olyan természetességgel, ami szinte már felháborító volt. Már rég kinőtte a tinikorszakot, mondhatni már beletörődött a sorsába, vagy legalábbis... inkább magabiztossá tette a tudat, hogy bármikor képes lenne változtatni a saját sorsán, bármikor itt hagyhatná ezt az egészet, maga mögött. És még csak vissza se kellene tekintenie, mert ő a vére, születése jogán megteheti.
- Nem lázadok az ellen, akinek lennem kell – pontosított a válaszán, mert úgy érezte, hogy a korábbi szavai nem voltak elég kielégítőek. Ebben a viszonylagos sötétségben, mikor csak az ablakon beszűrődő fény adott némi világosságot, ugyan olyan jól látott, mintha nappal lett volna, így hunyorognia se kellett, mint a másiknak, mielőtt megszokják a szoba homályát. A hosszú évek leforgása alatt a testének határait már nem tudta hová feszegetni. Kezdte úgy érezni, hogy már lassan nincsen tovább helye ebben a létezésben, ebben a létformában, de ezt megtartotta sötét elméjének legsötétebb bugyrában. Egy ideig hallgatott, mire újra megszólalt volna, és hallgatósága türelmes volt vele, mert ez idáig nem szólalt meg.
- Te viszont gyakran lázadsz. Akkor is, amikor nem mondod ki – nem volt vádló a hangja, egyszerű kijelentéseket tett, egyszerű igazságokat formált szavakká. Mert tudta, mert már sokat hallott és sokat látott, és övé volt az évek bölcsessége. - Az arcodra van írva, ha valami nem tetszik. Ott van a testtartásodban, és aki ért hozzá, az tud olvasni a mozdulataidból – beszélt úgy, mintha ő lenne az egyik ilyen, aki szinte egyetlen rezdülésből tudta, hogy mi történhet az emberekben. Ahhoz képest, hogy milyen hideg tudott lenni, nagyon jól értett az emberek kiismeréséhez. És talán éppen ezért lett az, aki lett: a Szövetség egyik legmagasabb rangú tagja, a város egyik legbefolyásosabb személye, akinek sokan rettegik, félik a nevét. Valaki, aki egyszerre kelt másokban rettegést és tiszteletet.
- Néha látom, ahogy megfeszülsz egy-egy mozdulat közben, - gondolt vissza az edzésekre, arra rengeteg edzésre, melyet a lánnyal végeztetett. Mennyi-mennyi felesleges idő, amelyet csak pazarolt. Szomorúvá tette a gondolat, hogy ez a lány, ha nem szedi össze magát gyorsan, soha nem lesz képes arra, amire ő.
- És a tökéletességtől – folytatta a tanítást - mindig csak az a vékony fonál választ el. És látom, ahogy acéllá sodrod ezt a fonalat, ahelyett, hogy eltépnéd – összeszorította ajkait, mielőtt a folytatásba belevágott volna:
- Tudom, hogy még csak alig pár hónapja vagy itt, de egy olyan harcművészet gyakorlója vagy, amelyik... - összeszorította szemeit, míg kereste a megfelelő szavakat, mert a beszéd képességét egyre kevesebbet gyakorolta, így néha elfeledkezett arról, hogy az ifjakkal hogyan kellene érthető szót váltania. - ...olyan, mint japánban a kalligráfia. - Halvány emlékek rémlettek fel benne arról, hogy hogyan tanult meg előbb írni, és csak aztán vehette először kezébe a becses fegyvert, a császár ajándékát, melyet akkor kezdtek el kovácsolni, mikor megszületett.
- Bele kell tenned magad, különben sose lesz tökéletes – kinyitotta a szemeit, közben arra gondolt, hogy mivel nála ez bevált, ezért az lesz a leghasznosabb, ha a következő reggeltől kalligráfia leckéi is lesznek a tanítványnak. Már egészen biztos volt abban, hogy ez a makacs kölyök, ez az új tanítvány az eredeti terveit teljesen fel fogja forgatni... És talán az ő türelmét is tovább edzik majd az együtt eltöltött nehéz, hosszú évek. Mindketten elcsöndesedtek. A mester elnézte a lány világos arcát a sötétségben, és azt se titkolta, mikor a tekintete elkalandozott az ajkak felé, aztán visszapillantott megint smaragd szín lélektükrökbe.
- És mit csinál az ember a tökéletesség elérése után? - tette fel a kérdést a tanítvány úgy, mintha ez tartaná vissza őt a fejlődésben. - Tökéleteset csak akkor lehet alkotni, ha szereted is, amit csinálsz. - Nem mintha nem szerette volna, kifejezetten élvezte az edzéseket de... igen. Igazat kellett adnia a mesterének. Lázadt. És néha már ő maga sem tudta mi ellen lázad. A szülei ellen? Talán. A sorsa ellen? Biztosan. Mert lehetett volna másként.
- Az ember – válaszolta a dhampyr, de közben a saját fajtájára is gondolt ez alatt - a tökéletesség elérése után békére és boldogságra lel – válaszolta meg a kérdést hosszas, talán az eddigi leghosszabb hallgatás után. De nem azért tartott neki ilyen sokáig a válasz megadása, mert nehéz lett volna a kérdés, hanem mert meg kellett találnia azokat a szavakat, amik talán eljutnak a tanítvány szívéhez és eszéhez is.
- Nem kell mindig tovább lépni. - Folytatta. - Ha a szakadék szélén állsz, nem kell beleugrani. Még a végén összetöröd magad – mondta ezt is, de nem mérhetetlen bölcsesség birtokosaként, ám érezhetően tapasztalatból, de közben az első találkozásuk óta most először elmosolyodott. És hogy pontosan mit jelentett, az, amit mondott, azt talán már maga se tudta. Nem volt egészen biztos benne, hogy bármelyikük is a peremen áll. Lehet, hogy már rég lezuhant valamelyikük, és az csak alulról nézi a messzeséget. De ki lehet-e mászni a szakadék aljáról? Azt nem tudhatta, mert nem látta a jövőt, még ha voltak is hasonló képességei. Lehunyta a szemét, de nem aludt el. Arra várt, hogy kérdezzen még a tanítvány.