Család: A Wakahisa család egyike azoknak a dhampyr családoknak akik már évtizedek óta a városban tanyáznak, emiatt nagyon befolyásosak. Tagjai leginkább ázsiaiak, azon belül is inkább japánok, de található köztük jó pár másmilyen nemzetségű személy is, őket a család befogadta a körükbe. A család tiszteli a hagyományokat, bár nem nagyon konzervatívak. Elsősorban abból tartják fenn magukat, hogy a városban élő japán családokat védelmezik. Harcias család, tagjai között jó pár remek harcos van. A család létszáma egyébként nagy, a családfőnek és feleségének jó pár vér szerinti és örökbefogadott gyermeke van, valamint ott vannak még a többi rokoni kapcsolatok is.
Jade, vagyis én egy vagyok az örökbefogadott gyermekeik közül. Én is aranyvérű dhampyrnak mondhatom magamat, a jelek szerint az egyik legfontosabbnak.
   ₪ Isato Wakahisa (fogadott apám): - jó sok éves dhampyr, él
Ő az az "ember", aki azon a havas éjszakán megtalált az utcán, hazavitt és befogadott a családjába. Neki köszönhetem azt, hogy élek és azt a személyt is, aki vagyok. Szigorú, ám bölcs férfi, aki jól vezeti a kis alvilági szervezetét: emberi védik a városban élő japán családokat. Ő maga is japán, tiszteli is a származását és a hagyományait. Munkája mellett bőven jut ideje a családjára is, ez az egyik ok amiért ő vezet be a dhampyr életbe. Kapcsolatunk  jó, habár olykor vannak nézeteltéréseink, mindig megtudjuk beszélni a problémáimat, révén, hogy apás természetű vagyok.
 ₪ Fujiko Wakahisa (fogadott anyám): - Kb. 100 éves dhampyr, él
Ő anyám helyett anyám. A nő, aki befogadott a sajátjai közé és úgy nevelt mintha én is az ő méhéből fogantam volna. Akárcsak férje, fogadott apám, ő maga is aranyvérű japán dhampyr. Kapcsolatom vele is jó, vele még kevesebbet szoktam veszekedni, de mégis apámhoz állok közelebb, révén, hogy inkább apásabb vagyok.
 ₪ Nathaniel Wakahisa (fogadott öcsém): - 17 éves, nem tudom, hogy milyen fajú, él
Ő osztozik velem a múltamon. Nemsokkal azután került a családhoz, hogy engem befogadtak. De az ő háttérsztorija több volt mint egyedüli bolyongás a sötét utcákon, nem is beszél róla azóta sem. Kiskorunkban sokat lógtunk együtt, de aztán jöttek a kamaszévek és azok hamar elválasztottak minket. Mostanában alig látom őt.
 ₪ Kim Wakahisa (fogadott húgom): - 8 éves, dhampyr, él
Ő az én kedvenc leánytesóm. Apánk és anyánk vér szerinti legkisebb leánygyermeke és egyben a család legfiatalabb tagja. Apró gyermeki
bájával szinte mindenkit az ujjai köré csavar. Érthető is, hogy miért jó vele a kapcsolatom.
Ismerősök:
   ₪ Tanya Volkova (mentorom, Ailurosz): Még nem ismerjük egymást olyan jól. Nemrég kerültem csak be a Szövetségbe, így rövid idő óta vagyok csak a szárnyai alatt, kapcsolatunk kicsit zavaros: hol szigorú velem, hol anyáskodó, máskor meg baráti. Elég zavaros még kiigazodnom rajta, de próbálok. Ja és hangulatváltozásai ide vagy oda, úgy néz ki, hogy eddig még szimpatikusnak tűnik.
   Rövid távú célok: Megtanulni, hogy hogyan is viselkedik egy dhampyr, hozzászokni az új életemhez, megfelelni apámnak és a mentoromnak.
   Hosszú távú célok: Megóvni majd az Érinthetetlent.
   

   Eddigi életemnek három szakasza van, révén, hogy legalább két esemény is történt velem melyek örökre megváltoztatták a sorsomat.
Az első szakasz a kisgyermekkori létem, egy olyan élet melynek csak a végére emlékszek. A hideg, téli estére, a sűrű havazásra, a magányra. Egyedül kóboroltam Basel szűk utcáin, kis lábaim alatt ropogott a hó, egyik kezemmel a kis, vékony ruháimat fogtam össze szorosabban, másikkal a nyakamban lévő aprócska medált szorongattam. Nagy, gyermeki ártatlanságot tükröző szemeimmel a házakat, kocsikat kémleltem keresve a szüleimet, a családomat. Nem találtam őket sehol, azt se tudtam, hogy hogyan kerültem az utcára. Minden egyes eltelt perccel jobban kezdtem el fázni. Amikor már nem bírtam tovább járni úgy döntöttem, hogy leülök és megvárom, hogy értem jöjjenek. nem messze előttem volt is egy pad az egyik villanyoszlop társaságában. Elindultam feléje és éppen hogy odaértem a lámpa fénye egy pillanatra kihunyt én pedig ijedten ugrottam egyet hátra. Majd egy kezet éreztem az egyik vállamon, megfordultam és egy férfit láttam magam előtt. Tudtam jól, hogy nem szabad idegenekkel beszélni, de egyedül voltam, fáztam, kicsit éheztem és mindenekelőtt elkeseredett voltam. Az idegen férfi meghallgatott, majd kedvesen megfogta a kezemet és hazavitt magához. Útközben elmagyarázta, hogy a szüleim nem fognak értem jönni és az lesz a legjobb, ha vele tartok. Vele tartottam, nem igazán volt más lehetőségem és nem bántam meg. Ő lett az új apukám, a családja pedig az új családom.
Életemben pedig kezdetét vette egy következő szakasz. A gyermekkorom a családom körében telt el, egészen jól. Noha nem voltam példagyerek, követtem el csínytevéseket, néhányszor veszekedni kellett rám, átlagban jó voltam. E életszakaszomban kezdtem el meg ismerkedni a fegyverekkel, hogy hogyan is kell harcolni. Csúcspontját ez akkor érte el, az egész világom csak akkor borult a feje tetejére, amikor tinikoromban először ízleltem meg a vámpírvért. Ajkaimra először tapadt e vörös nedű, nyelvem először ízlelte meg ízét, melyet édesnek, finomnak talált. E kis kóstoló elindított bennem bizonyos dolgokat: a bennem rejlő dhampyr énem felébredt. E miatt életem egy új mederbe került, egy sokkal titokzatosabba, veszélyesebbe, egy sokkal vonzóbba.

---

***

---

Kopp, kopp, kopp.
Az esőcseppek sűrűn hullottak alá az égből, koppanásszerű hangot hagyva maguk után a háztetőcserepeken. Én épen kint tartózkodok, a város utcáin baktatok. Fekete csizma, nadrág és dzseki van rajtam. A dzsekim alól a szintén fekete pulóverem kapucnija kilóg, ugyanis éppen a fejemen van, hogy megvédjen egy kicsit ettől a fránya esőtől, de hiába, a hajtincseim vége még így is vizes lett. De figyelmen kívül hagyom, úgysem szoktam nagy figyelmet szentelni a megjelenésemre. A lényeg úgyis az, hogy legyen rajtam ruha, nem? Amúgy sincsen kinek kiöltöznöm csinosan, hát akkor hanyagolom.
Most úgyis van/volt jobb dolgom. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, mintha egy-egy versenyautók lennének, akik éppen a FORMA 1-en száguldoznak. Vér, ébredés, dhampyr… Vér, ébredés, aranyvérű… Vér, ébredés, dhampyr… Még mindig nem voltam kész teljesen túltenni magamat azon, hogy vámpírvért kóstoltam és ettől bennem rejlő dhampyr énem felébredt. Elmém egy részének ez hihetetlennek tűnt: vérivó lények? Ó, kérlek, az ilyen teremtmények mostanában a romantikát kedvelő tinilányok szórakoztatására vannak kitalálva. Ez a részem tagadta a dolgot. Volt viszont egy másik részem is, aki meg elfogadta és kedvére való volt a gondolat. E kettős érzelmek kavarogtak bennem és nem tudtam, hogy mihez tévő legyek.
Már nem is tudom, hogy mióta járkáltam miközben ezeken morfondíroztam, úgyhogy a legjobbnak láttam, ha hazafelé veszem az irányt. Így is tettem, szaporán kezdtem el szedni a lábaimat és néhány perc múlva már otthon vagyok. Hazatérésemet a nagy bejárati ajtó kicsit hangos becsukódása jelezte és az előszoba szőnyegén hagyott vízcseppfoltok. Leveszem a bakancsaimat, dzsekimet és a vizes pulcsimat is és hanyagul felakasztom őket pár szabad fogasra, majd lassan a nappaliba sétálok. Közben talpam alatt hallom, hogy néha, egy-két helyen a fapadló egyes deszkái megnyikordulnak a súlyom alatt. Kicsit felszisszenek, talán még egy apró kis káromkodás is elhagyja a számat, késő este van, legtöbben ilyenkor már aludhatnak, nem illendő őket felkeltenem. De aztán rögtön beugrik, hogy családom nagyját hozzám hasonló természetfeletti lények alkotják, így nem aggódok annyira. Amúgy is fényt látok kiszűrődni a nappaliból, majd ahogyan egyre közelebb érek már halk beszélgetést is hallok. Belépek.
- Jó estét! – köszönök mosolyogva, egy kicsit lazán szalutálva. – A tékozló leány hazatért késő esti bolyongásából, elázottan, mint egy kutya, vagy egy denevér… - mondom el azt, ami már akkor leeshet mindenkinek, ha rám néznek. A mondat végén még kicsit el is nevetem magam. – Ó, azok csak nem anyu sütijei? – csillannak fel a szemeim az ínycsiklandóan kinéző édességek láttán, és mint egy kisgyerek, már megyek is, hogy megkóstoljam őket.
- Jó estét neked is, Jade – hallom apám mély, nyugodt hangját. Tudom, hogy mikor szokta ezt a hangját elővenni: amikor nagyon komoly és szeretné, ha én is az lennék. – Jade…
Rám szól, én pedig rápillantok. Miután egyszerre két sütit is magamba tömtem és egy harmadik volt már a kezemben. Ja és közben mosolygok, mert szerintem biztos vicces látvány lehetek. Szerinte nem az volt, az arckifejezéséből ítélve nagyon nem új gondolja, ajj. Gyorsan lenyelem az utolsó falatot is torkomon. – Bocsi… - mosolygok rá bocsánatkérően, majd komolyan megkérdezem. – Igen? Van valami, amit még óhajtasz közölni velem?
- Látom, hogy most nagyon nagy járkálós kedvedben vagy.  Éppen ezért jó lenne, ha még ma felkeresnéd Tanya Volkovat. Van valami fontos, amit el akar mondani neked – mondja el röviden, tömören és szépen kisétál a nappaliból.
Mi? Ki? Mi van? Gyorsan utána fordulok. – És mégis hol találom?
- Én a helyedben a belvárosban néznék utána – válaszol, aztán tényleg elmegy.
Hát ez… remek. Vagy inkább váratlan. Mégis miért kell felkeresnem ezt a nőt? Mit akar tőlem? Áh, kérdések, kérdések, mindig csak kérdések és olyan feladatok, amiket nem teljesen értek! Kicsit mérgesen huppanok le az egyik kannapéra. Ha legalább egyszer leülne velem és rászánná a délutánját, hogy mindent elmondjon nekem magamról és erről az egész természetfeletti világról… De nem, képtelen rá. Pedig annyi minden van, amit nem tudok vagy nem értek és szeretném megérteni.
De, majd idővel választ kapok mindenre, megszerzem majd azokat az információkat. Igen, így lesz.