Család:
₪ Nikolaj Volkov (apa, ember): 89 év; A legutóbbi hírek szerint az öregem szíve még nem krepált be, pedig már igazán megtehetné, hogy feldobja a talpát és nem élősködik tovább a családon. Szigorú, hatalmas tenyerű ember, akitől csak a bőrszíj kegyetlen érintését, és megannyi pofon számtanát tanultam meg.
₪ Irina Volkova (anya, ailurosz): 51 év; Soha nem fogom megérteni, hogy egy fiatal csinos lány hogy teheti ezt saját magával, hogy házasodhat össze egy vén kecskével, hogy aztán a cselédje legyen egy életen keresztül. Soha nem fogom megérteni, hogy az anyám, miért kínozza saját magát ezzel az élettel. És hogy miért bírja még mindig?
₪ Igor Volkov (fivér, ember): 33 év; Attól tartok, hogy ha egyszer apám bedobja a törölközőt, akkor a fivérem lesz az, aki megkeseríti anyám életét. Pont annyira gyűlölöm ezt a vas kezű embert, mint a jelenlegi apámat. Egy utolsó kis élősködő senkinek.
₪ Sasha Volkov (fivér, ember): 28 év; Boldogan gondolok vissza azokra a percekre, amiket együtt töltöttünk, és szégyenlem magam azon alkalmak miatt, amikor helyettem kaptál ki. Egy fényes páncélú dicső lovagként emlékszem rád, aki mindig megvédett a bajban. Hihetetlen, hogy te is az apám gyermeke vagy... Egyáltalán nem hasonlítasz rá.
₪ Svetlana Volkova (gramma, ember): 105 év; A nagyanyám, aki Baselben él. Egyszer régen neki is volt egy olyan idióta férje, mint amilyen az apám lett. Ő megfelelő időben maga mögött hagyta a családját. Ő segített nekem kilépni abból a pokolból.
Ismerősök:
₪ Joseph al-Zaman (kapcsolat, alakváltó?): 31 év; Emlékeztettél valakire, akit régen sok-sok élettel ezelőtt ismertem, de nem te voltál ő. Az persze nem meglepő, hogy magadon viselted a vonásait, hiszen a leszármazottja vagy. Lett közöttünk valami, de szerencsére még időben rájöttem arra, hogy ezt csak az emlékek ébresztették bennem. Az útjaink nem váltak el egymástól teljesen. Még mindig kapcsolatban állunk... üzleti kapcsolatban. Te beszerzel ezt-azt, amire nekem szükségem van.
Rövid távú célok: Az a feladatom, hogy Baselben üljek és arra várjak, hogy a felettesem küldjön egy üzenetet, amelyben egy feladat áll. Az a feladatom, hogy magamhoz hívjam a Baselben állomásozó Szövetség tagokat, és feladatokat osszak ki rájuk, hogy hallgassam az unalmas jelentéseiket. Az a feladatom, hogy kapcsolatot ápoljak a Figyelőkkel, akik a mi védelmünket (vagy inkább megfigyelésünket) élvezik. Az a feladatom, hogy unalmas jelentéseket körmöljek. Az a célom, hogy jól teljesítsem ezt az életeken átívelő feladatomat.
Hosszú távú célok: Várok. Hosszú ideje csak várok arra, hogy az a varázsló, akihez rendelt a sors végre visszatérjen. Hogy mi lesz az után, hogy ő megérkezett? Ez csak tőle függ. Addig is ott van az a rengeteg nagy kérdés: Hogyan fogunk megismerkedni? Férfi leszel vagy nő? Barátok leszünk vagy ismeretlenek? Mi lesz az első szó, amit egymásnak mondunk? Olykor ábrándozva pillantok a jövőbe. Ki vagy te? És mikor jössz?

2006. Május 12. ~ Nagyon jól emlékszem erre a dátumra. Abban az időszakban szerepeltem a negatív TOP10-es ranglista vezető mezőnyében a nehezen kezelhető diákok listáján. Kétségkívül az egyik legrosszabb diáknak számítottam, hiszen az akkoriban oly divatos hiperaktivitás elnevezésű betegségben szenvedtem már iskoláskorom kezdete óta.


A szüleim valószínűleg már abban a hitben voltak, hogy soha nem történik meg velem a nagy változás, ám alig egy nappal az éppen szombatra eső születésnapom előtt mégis megtörtént. Azt követően döbbentem rá arra, hogy mennyire fontosak is az emlékek, hogy mennyire kell vigyázni rájuk, mert nagyon könnyen elenyésznek a feledés homályában.
Emlékszem, hogy irodalom órán ültem. Kivételesen éppen nem az kötött le, hogy valamelyik teremtársammal levelezzek vagy hogy az előttem ülő szeplős okos, de gyáva Igor Igorovics székének lábát rugdossam csak úgy poénból. Figyeltem, mert a központi téma a szerelem volt. A tanár éppen arról beszélt, hogy William Shakespeare egyik legismertebb tragédiája (a Rómeó és Júlia) valójában csupán koppintás.


Ekkor, ez volt az a pillanat, mikor fordult velem egyet az eddig ismert világ. Hirtelen minden annyira szürreálisan más lett. Idegesen körbehordoztam tekintetemet a többi diákokon, de nem azok az arcok néztek vissza rám, mint eddig. Valamikor az 1940-es években találtam magamat. Akkor is éppen az iskola egyik kényelmetlen padjában ültem. Bombázók szálltak el a fejünk felett, melyet hatalmas robaj és szétáradó, forró, égető fény követett. Az addigi legutolsó ismert, rövid életem utolsó pillanatainak emlékei voltak ezek. A múltban meghaltam. Most pedig elveszítettem az eszméletemet.

A kórházban ébredtem. Fejem zavaros és kótyagos volt. Azt se tudtam, hogy hol vagyok. Azt se tudtam, hogy mikor vagyok. És ha belegondoltam volna abba, hogy ki vagyok, valószínűleg erre se tudtam volna válaszolni. A moszkvai kórház trauma osztályán német nyelven szólaltam meg, pedig az általam tanult idegen nyelvnek nem sok köze volt ehhez. Az orvosok nem fűztek ehhez sokat, hiszen hallhattam akár a moziban, a tévében, valamelyik iskolatársamtól... Azonban az anyám tudta, hogy mi történt.


Azt mondta, hogy eddig a napig azért fohászkodott az Úrhoz, hogy magamra találjak, hogy én is olyan legyek, mint ő, hogy valakivel megoszthassa az Ajándékot. Ma azonban, ma azért imádkozott, hogy ne veszítsen el. És lám – mondta ő – az Úr nagy körkönyörületességében meghallgatta mindkét ájtatosan elrebegett kérését. Talán jobban tette volna, ha nem teszi.

2008. május 18. ~ Az eredeti tervem az volt, hogy drámaian közvetlenül a születésnapomat követő reggelen szívódok fel egy teljes életre a családom életéből, ám sajnos csak öt nappal későbbre kaptam jegyet a Baselbe induló gépre.

Két év alatt nem sokat sikerült megtudnom arról, hogy ki vagyok most, és még kevesebbet arról, hogy ki voltam régen. Az egész életem felvillanó, zavaros emlékképemből és még zavarosabb gondolatokból tevődik össze. Bármit teszek, úgy érzem, mintha már korábban megtettem volna, vagy ezerszer. Shakespeare ezerszer koppintott története vagyok. Agyrém.

2010. május 3. ~ Majdnem két év után, most végre összeszedtem a bátorságot arra, hogy levelet írjak annak a családnak, amely ebben az életemben bölcsőm volt, amelyikre még mindig haragszom a szenvedéssel teli évek miatt. De a rengeteg megíratlan sorból a fejemből csak ennyire futja: