Család:
₪ Bianka Borel (édesanya): 54 éves, ügyvédnő volt, és az egész családja a vadászok társaságát bővítette. Egy egészen imádnivaló hölgy volt, és igen, csak volt. Meghalt, mikor egy különleges lényre pályázott.
₪ George Borel (édesapa): 58 éves és ő még a mai napig él. Sosem vadászott, arról sem tudott, hogy anyám milyen hagyományokat követ, és a mai napig boldogan, bár magányosan él. Igaz, engem félt, de ő is rendőr volt, tudja milyen, ha az ember ezt akarja csinálni.
₪ Caroline Borel (volt (?) feleség): Caroline a harmincas évei elején jár, és mi akkor házasodtunk össze, amikor én volt 26, vagyis hat évig boldogította a mindennapjaimat, egészen ennek az évnek az elejéig, akikor is eldöntötte, hogy beadja a válást. Hogy miért? Nem mondta el.
₪ ??? Borel (gyerek): a gyermekem, akiről igazából nem is tudok, hiszen Caroline nem szólt róla mikor a válás szóbajött, pedig akkor már tudta, ha jól számolok.
Ismerősök:
₪ Broderick (munkatárs): ez az idióta az én legjobb barátom, már az akadémiára is együtt jártunk, ő segített ki engem nem egyszer, rántott el, egy-egy gyors golyó elől, de én is mentettem már ki őt, olyan helyzetekből, amit inkább nem mondanék ki hangosan. Egyszerűen a legjobb ember az életemben a volt feleségem után.
Rövid távú célok: Ha rövid távú célnak számít, hogy szeretném megtudni miért hagyott el Caroline, akkor vannak ilyen céljaim.
Hosszú távú célok: -

Egy kórházban ébredek, nem látok eleinte semmit, csak fehérséget, emiatt talán egy kicsit más helyre is számítok. Nem akarok meghalni, nem azért, hanem, mert mindig azt mondják, jön a fehér fény, vagy a sötétség, a hideg és a félelem. Majdnem meghaltam, de elsőre nem a fényt láttam, semmilyen fényt sem láttam ami felé mehettem volna. Engem a másik alternatíva fogott meg, a sötétség a csontjaimig hatoló hideg jelezte csak azt, hogy épphogy dobbant egyet-egyet a ketyegő a mellkasomban. De valami mégis volt ami melegítette a kezemet, az ujjaimat közrefogta és szinte éreztem, hogy lassan, de a hulla merev, hideg testemet is melegíti, egyre jobban. Talán senki sem számított arra, hogy valaha kinyitom még a szememet, mert mind olyan meglepetten és ijedten néztek rám mikor ez megtörtént. Talán ilyen sokáig voltam eszméletlen? Már kimondták, hogy meghaltam és tegyenek le rólam? Nem tudom, ezért is pislogok értelmetlenül körbe a szobában, ahol egy orvost, két ápolót és Carolinet látom, mást nem.
- Ilyen rossz a helyzet? - fejemmel az orvos felé biccentek utalva arra a fejre amit vág, amivel jelzi, hogy megleptem őt. Hjaj, ha tudná, hogy magamat mennyire megleptem. Azt hittem ma otthagyom a fogam, feldobom a talpam és már csak a mennyországban látom újra feleségem arcát. Igen, ezt hittem, erre itt vagyok nagyjából a halál képébe röhögve. Nem hiszem, hogy ez normális lenne, ahogy az sem, hogy a doki most se reagált. Lehet szellem vagyok? Az annyira nem rossz, de nem hiszem, hiszen ha megemelem a kezem, nem csak az asztrális kivetülésem mozdul meg. Röviden, tömören élek. Csak valamiért sokkoltam mindenkit. Rosszul nézek ki lehet? Úgy emlékszem az arcom nem sérült...
- Rossz a helyzet? Ez egy csoda, azt hittük soha n fog felébredni! - mondja az orvos elképedten, én pedig először felnevetek, de aztán látom a komoly arcokat. Te jó Isten!


Nagy, barna szemeim arra a lányra emelem aki velem szemben áll, barna tincsei takarják arcát, de látom a könnyeket a szemeiben. Nem akarja ezt, én sem akarom, de ő mégis erőlteti. Miért teszi? Mert ha legalább elmondaná az okát... de nem teszi, csak sír és önmagát ismételgeti.
- Egyszerűen, csak így döntöttem. Én ezt már nem bírom, a múltkor is majdnem meghaltál. Érted? Azt hittem elvesztelek, te meg ezt félvállról veszed. - idegesen mutogat, mindig ezt csinálja, ha veszekszünk, és ez teszi aranyossá. Mindig is emiatt mosolyogtam, de most nem megy, ez a helyzet nem arra van.
- Nem haltam, ez a fontos, itt vagyok, veled és ha most elválunk, akkor megint ott vagyunk, hogy nem vagyok melletted. - próbálom elmagyarázni neki a dolgot, igen, meglőttek, majdnem eltalálta a legfontosabb artériákat a szívemnél, és még agyrázkódást is kaptam, igen, de nem haltam meg. Végig ott lebegett ez a dolog a fejünk fölött, már vártam, hogy mikor csap le, de most fáj, nagyon. Nem akarom elveszteni, az istenért. Sosem értettem azokat a házaspárokat, akik pár év után elválnak, már nem is szeretik annyira egymást, csak úgy eléldegélnek, és azt hiszik ez így normális. De nem. Én a mai napig szeretem őt, a szívem szaggatja ki azzal, hogy itt akar hagyni, de tudom, hogy nem fogom visszatartani. Sokszor mondják, hogy akkor szereted igazán, ha elengeded, na most pont így gondolom, pedig azt hittem egy egy hatalmas marhaság. Most én vagyok az élő példa, mert elengedem.
- Kihez fogsz menni? - ő pakolt össze, így letörten, de belemegyek ebbe, ha szeretne.
- Nem tudom még, de csak lesz valami... - az ajkába harap, mind mindig egy ilyen helyzetben, és nálam bevillan a kis villanykörte, pont jobb oldalt a fejem mellett. Csak rá kell néznem és már tudom, hogy mi a helyzet, hogy mit kell jól cselekednem.
- Akkor... én elmegyek, le a nyaralóba, te meg maradj csak itt. Jó lesz nekem ott is, neked pedig nem kell sehova sem menned. - intek a csomagjai felé, választ nem is várok, csak fogom magam és a hálóba megyek pakolni. Ez így lesz jó, még akkor is, hogyha szeretem, aztán, hogy mi lesz... meglátjuk majd.