Család: Születésem óta a Wakahisa család szolgálatára készítettek fel, rajtuk kívül más családot sosem ismeretem.
₪ Dian Wakahisa (uram): 280 év, dhampyr, él
Uram, parancsolóm, az egyetlen személy ezen a világon, aki szívemnek kedves. Mikor jöttem rá, hogy amit iránta érzek nem pusztán hűség, és szolgálat, hanem szerelem? Magam sem tudom már, ám ajkaim azóta is némák. Parancsait tiszteletben tartom, pillantásom a földre szegem, mikor belép. Ő az életem, a halálom, a sorsom, és a végzetem.
₪ Jun Wakahisa (asszonyom): ~20 év, dhampyr, él
A féltékenység parazsa ott lobog szívemben, hogy asszonya lehet szerelmemnek, ám... Nem táplálom, hogy tűzként lobogjon, hiszen uram választott. Az én feladatom pedig, hogy szolgáljam, és segítsem. Javítom hibáit, tanítom erényeit. A legtöbb, amit tehetek, hogy tökéletes feleséggé formálom amúgy hiánytalan neveltetése mellett.
₪ Isato Wakahisa (a "családfő"): 80-150 év, dhampyr, él
Sosem örül megjelenésemnek, hiszen tudja már, kinek az üzenetét hozom, ha meglátogatom. Mindig tiszteltem azért a kitartásért, és a hűségért, amit családja iránt mutatott, és amíg uram elégedett vele, én magam is az vagyok.
₪ Fujiko Wakahisa (a feleség): ~100 év, dhampyr, él
Élelmes asszony, és mondanom se kell, hogy saját mesterem és szerepem mellett tőle tanultam a legtöbbet az asszonyi, és anyai létről.
₪ Jade Wakahisa (fogadott gyermek): 18 év, dhampyr, él
Különleges feladat vár erre a szinte még gyermekre. Megtisztelő a család számára is, így remélem nem okoz majd csalódást. Talán észre sem vette még jelenlétem, de ez nem is gond, hiszen én csupán akkor léphetek a fényre, ha uram szükségét érzi.
₪ Nathaniel Wakahisa (fogadott gyermek): 17 év, él
Csak csendben, és távolról figyelem az ifjú sorsát, akinek jelenléte a családba sokak számára rejtély. Ám ebben a családban semmi sem véletlen.
₪ Kim Wakahisa (legifjabb gyermek): 8 év, dhampyr, él
A vér nem válik vízzé, és ez különösen igaz a legkisebb családtagra. Élénk, eleven gyermek, aki bájával és ártatlanságával hódít. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtanulja majd javára fordítani ezen képességeket.
Ismerősök: Ismerőseim száma éppen annyi, amennyi uramé, ám számukra én sosem voltam több egy árnyéknál, mely a napot kíséri.
Rövid távú célok: Szolgálni a családot, biztosítani a ház tökéletes, zökkenőmentes működését. Tovább járni a tökéletesedés útját.
Hosszú távú célok: Szolgálni a családot, biztosítani a ház tökéletes, zökkenőmentes működését. Tovább járni a tökéletesedés útját. Talán majd egyszer, halálom órájában lesz elegendő bátorságom megvallani érzéseimet.

A keserű pirulát mindig szerény mosollyal nyeld le!

Mindent a lehető legnagyobb gonddal készített elő, és már napok óta csak gyakorolt. Gyakorolta unalomig a helyes tartást, a szellőnél is lágyabb mozdulatokat, a megfelelő sorrendet. Hetekkel ezelőtt kiválasztotta a megfelelő kimonót, elkészítette az odaillő dekorációt, egy szóval mindent megtett, hogy tökéletes legyen. Hozzá tehetné gondolatban, hogy mint mindig, de az az igazság, hogy még sohasem készült fel ennyire, még sosem érezte szükségét annak, hogy a pók is úgy sodorja fonalát kint a kertben két fűszál között, ahogy ő akarja, ahogy annak lennie kell. Különleges napnak számított ez, az ő naptárában legalábbis. Ma lesz az első, és mondhatni utolsó alkalom, hogy a ház leendő asszonya, és a ház ura együtt teáznak az esküvő előtt. Meg fogja ismerni leendő úrnőjét. Nem mondhatná, hogy repesne az örömtől, sőt… a szíve sajog, hiszen… az a szerencsés kiválasztott annak asszonya lehet, akinek érintéséről ő még legmerészebb álmaiban sem ábrándozik. Még gyermekként került ide, alig lehetett talán négy esztendős. A szülei… valójában azt sem tudja, kik voltak, hiszen a nevük számára semmit sem jelentett. Egyenesen Japánból küldték őt, hogy az itt szolgáló tiszteletreméltó geisha mellett kitanulja a tökéletesedés útját, és átvegye helyét a család szolgálatában. Azóta évek teltek el, és… ő felnőtt, megérett a feladatra, így az idős asszony már nyugalomba vonulhatott. Nincs egy éve, hogy végleg magukra hagyta őket. Minden tudását, és reményét tanítványa kezébe helyezve távozott a holtak világába. Most egész biztosan büszke lenne a halvány, kedves mosolyú vonásokat magára erőltető tanítványára, aki a szívében lassan csöpögő méreg ellenére elhatározta, hogy a lehető legtökéletesebb formáját nyújtja a szertartás alatt, és után is. Még tinédzserkora elején ébredt rá, mit is érez hideg szívű ura iránt. Azt mondják ez természetes, hogyha valakinek a szolgálatára tanítanak, abba beleszeretünk, elképzelhetetlen, hogy ez ne történjen meg, hiszen nem is szolgálhatnánk őt tökéletesebben, ám… Tudta, hogy az elődje nem esett ebbe a csapdába. Akkor nehéz volt, azóta már… mondhatni megtanulta kezelni a szívét és az érzéseit. A bejelentés azonban, hogy hamarosan a háznak egy asszonya is lesz, meglepetésként érte. Nem gondolta volna, hogy ura bármikor is házasságra adná a fejét, ám mégis jól látta a férfi indokait. Érdekek, a család és a saját érdekei, amiket mindig is előrébb helyezett bármi másnál. Reiko pedig nem tehetett mást, minthogy elfogadja a döntést, és a tőle telhető legjobban szolgálja a családját, így az új feleséget is. Már hallotta is a könnyű lépteket. Ura járt így, ha azt akarta, hogy meghallják a házban. Lesimította ruháiról az apró kis ráncokat, majd ajtót nyitott, fejet hajtva a belépőknek. Két geiko kísérte a lányt, ám ők ma nem ülnek asztalhoz. Ez a szertartás csak az övé, a kíséret csupán az aláfestést adhatja. Ahogy felcsendült a zene, már érezte a cseresznyevirág édes illatát. Tarkóját hűvös szellő simogatta. Nem kellett tudnia mit tesz, vagy hogy mit hol talál, egy egészen más világban találta magát. Csobogó patak kövek között bújócskázó hangja, madarak fuvolázó csicsergése táncra késztette. Lassú, megfontolt mozdulatokkal követte a lágy szél útmutatásait, a fényes, simogató nap melegét. Kábulatából, melybe a szertartás során esett csupán az utolsó pillanatban ébredt, mikor a fiatal lánynak nyújtotta a gőzölgő italt, és az véletlenül kezéhez ért. Most emelte rá először tekintetét, de csupán egy szemhunyásnyi pillanatra. A szíve heveset dobbant. Ez a lány gyönyörű! Szájíze keserű méregként izgatta nyelvét, és pillanatokba, sajnos több pillanatba került visszanyernie lélekjelenlétét, hogy folytatni tudja feladatát. Hát ő lesz az? Ez a szépség, aki oly könnyedén elcsavarhatja bármely férfi fejét, hogy talán még az ura jégszívét is megolvasztaná? Életében először érzett féltékenységet, és irigységet, hiszen eddig… úgy vélte az élete tökéletes, minden tökéletes. Csak ő volt, és az ura, és most itt ez a betolakodó… Akit minden gondolata ellenére el kell ismernie asszonyának, és segítenie kell… támogatnia, hogy tökéletes feleségévé váljon urának. Mindig is tudta, hogy a házasság számára elérhetetlen, ugyanakkor most először kívánta, bár másképpen alakult volna. Szívesen lenne az előtte ülő szépség helyében…
- És Jun-sama… - Kezdett a beszélgetésbe lágy, simogató hangon. – Milyen tevékenységekben leled örömed szabadidődben? – Mert az a feladata, hogy kifaggassa, az a feladata, hogy urának minél kevesebbet kelljen hallatnia hangját, miközben ők maguk minél többet tudnak meg a jelöltről. A szépsége, szerénynek és mosolygósnak látszó jelöltről. Tökéletes. És ez a tökéletesség, amit a másikban lát, saját szívének sebét csupán mélyíti. Nem foszthatja meg urát egy ilyen kincstől, aki dicsőségére válhat családjának, nem igaz?

18+
A Család boldogsága a legfontosabb. A Család boldogsága, pedig egyenlő az urad boldogságával. Mindegy, hogy mit kell, vagy nem kell megtenned.

- Hagyj magamra! – A tekintete… a tekintetével nyársalni tudna, ölni, belezni… De Reiko valahogy ilyenkor se tud félni tőle. A szíve, az érzései nem engedik, hogy az imádott férfi akár a legkisebb félelmet is keltse benne. Most mégis fejet hajt, engedelmeskedik, hiszen ki szeretne a düh útjába állni? Bár ami azt illeti… valójában sosem látta urát dühösnek. Bár boldognak sem. A mosoly leghalványabb jelét sem látta még átsuhanni a szoborszerű vonásokon, de ez cseppet sem zavarta. Kemény egy családfő élete, és sosem inoghat meg, így minden bizonnyal kiválóan elrejti érzéseit. De egy ilyen beszélgetés után, ki ne lenne dühös? Még ő is nehezen fogta vissza magát, hiszen elárulták… elárulták a családot, és nem sújthat le a jogos bosszú, mert… Annak sokkal rosszabb következményei lennének. A Wakahisa család nem léphet, de… más talán igen. A Családért néha olyan dolgokat kell megtennie, amik alapvetően ellenszegül minden más tanításának, ám… Máskülönben nem szolgálhatná a családot tökéletesen.

- Ó hát ennyire rossz kisfiú voltál?... – Csattant a pálca az aszott bőrön. A szikár férfi karjai az ágyhoz kötözve, szája kipeckelve, ám nem akarata ellenére, ó nem! A vén kujon élvezi ezt a bánásmódot, és Reiko undorral figyelte, hogyan szórja el az árulásért kapott pénzt. De ha minden igaz, már nem sokáig… Erről kezeskedik. Amúgy is, csak gratulálni tudott, hogy tengernyi pénzért egy valódi szakember helyett valami utcáról szalajtott dominát hívott. Hát milyen professzionális örömlány az, aki a munka megkezdése előtt drogot vesz be? Persze talán… számára így lesz elviselhetőbb ez az egész. Most viszont, a megszokott pirula helyett tudtán kívül egy másik kezdett hatni, és a némán megbújó árny csak arra várt, hogy kifejtse hatását. A pálcacsapások hirtelen abbamaradtak, a nő mozgása akadozni kezdett, beszéde zavarossá vált. Erre várt, már vagy fél órája.
- Igen, nézd meg jól… - Suttogta lágy, szellőhöz hasonlatos hangján a geisha, bár most nem nevezte volna magát annak. – Nézd meg milyen rút, és ocsmány… - Lépett ki eddigi rejtekhelyéről.
- Rút… rút… szörnyeteg…. ocsmány… rút… szörnyeteg… - Kezdte ismételgetni az örömlány, fekete tincsei közé túrva.
- Emlékszel még mit tett veled? Mit tett veled ez a szörnyeteg? – Veszélyes dolgot kezdett játszani, a szer, amit a másik lenyelt könnyen ellene is fordíthatja majd, de most még… most még az ő kedves hangja létezik csak, és a rémült férfi vergődése.
- Igen… - Gördültek le a könnyek. Ó hát persze… minden szajhának akad valami a múltjában… valami, ami miatt egészen biztos szörnyetegként tekint a férfiakra… vagy éppen csak egyetlen férfira. – Emlékszem mit tett…. Szörnyeteg… te… ocsmány… csúf… szörnyeteg… - Ajkaik szinte egyszerre mozdultak az utolsó szavaknál.
- Szeretnéd… szeretnéd, hogy bűnhődjön a tettéért? – Kérdezte elégedett mosollyal ajkain. Tökéletes…
- Igen… szabad? Vége szabad? – Rebegte könnyáztatta arccal, ködös elmével a bőrökbe burkolt nő. Kemény lenne? Talán sosem volt az, talán mindig is egy sebzett lelkű kislány volt, aki magára öltötte az erős nő alakját…
- Ott a kés… a táskádban… - Hagyták el lassan, még mindig suttogóra fogva a szavak. És valóban, a zavarodott elme saját konyhakését találta meg táskájában. Nem emlékezhetett, hogyan került oda, vajon mindig is ott volt, magával hozta? Ebben a pillanatban azonban a sors kegyének vélte… bosszút állhat, végre.
- Ó… óóóó… nem kellett volna… - Térdelt a vergődő férfi fölé. – Te is tudod, ugye papus? Nem kellett volna… nem lett volna szabad… én és Emily… nem lett volna szabad… - Patakzottak a könnyek, miközben magasba emelte a kést. Egy. Kettő. Három. Négy, tizenkettő… A kar már fárad, de az elme csak ösztönzi, hogy lecsapjon újra, és újra. A test már hideg, semmi sem mozdul, még a lágy hang forrása sem. Némán áll, és nézi, hogyan leheli ki az áruló a lelkét. Nem Wakahisa kéz ölte meg, közük sem lesz hozzá… tökéletes… A nő pár órán belül eszméleténél lesz ismét… rádöbben tettére, és vagy menekül, vagy… feladja magát. Ez már rajta múlik… Egy bíbor csepp landol a hófehér bőrön, az ujjak csodálkozva söprik le onnan. Ez lenne az első vér, amit a Családért ontott? Ideje távoznia, észrevétlenül, pontosan úgy, ahogy érkezett.

R. T. Hochbraunt, a legfelsőbb bíróság megbecsült tagját holtan találták az egyik baseli hotelben. Negyvenhét késszúrással végeztek vele… Olvasta a híreket monoton hangon a hírolvasó.
- Oh, Reiko, minden rendben? – Kapta oda a fejét a halk csörrenésre a ház úrnője.
- Sajnálom asszonyom, csak megcsúszott a kezemben. Kér még egy kis teát? – Pillantott a lányra szokásos mosolyával. Tekintete azonban érdeklődve fürkészte a kőbe vésett vonásokat. Elégedett vajon? Az urának megfelel ez? Még ha nem is tudja, hogy ő volt, még ha nem is sejtheti… egy apró mosoly, egy elégedett tekintet számára… elismerésként szolgálna.