Az íróasztalomnál ülök éppen, szinte elbújtam a monitor mögött, mikor a szemem sarkában megpillantottam A Két Formás combot. Jó szemem van az ilyesmihez. Ha éppen egy kávézóban meresztettem volna becses hátsó felemet, akkor biztos, hogy teszek valami megjegyzést arra, hogy szívesen felvinném a galériámba elkattintani pár fényképet. Ám nem egy kávézóban voltam, valahol a főúton, hanem a munkahelyemen. Márpedig ott nem szívlelik az ilyesfajta magatartást. Van valami szabályzat vagy valami ilyesmi, abban meg írnak pár szót valami olyasmiről, hogy munkahelyi zaklatás. A munkatársaim szerint pedig már a pillantásom kimeríti ennek a fogalmát. Persze.... Ezt tudom. Hogy a mosolyom mindent elárul, de... Mivel A Formás Lábak nem akartak tovább menni, ezért megcsapta az orromat az a gyanú, hogy akarnak tőlem valamit. Az érzés természetesen kölcsönös volt. Én is szívesen... Felemeltem a fejemet és egyenest abba a zöld szempárba néztem, amelyik után alig egy héttel ezelőtt leskelődtem. Az arcomról azonnal lefagyott a kaján vigyor, és a fal biztosan sötétebb árnyalatú fehéret öltött, mint én akkor. Az adrenalin elöntötte az ereimet, mintha az előttem álló szőke ragadozóról az sírna le, hogy a következő vacsorája leszek, pedig a csinos ajkak mögött nem éhségről árulkodó fogak villantak elő, hanem egy köszöntés.
- Jó napot! - Nyújtotta a kezét, amire én kényszeredetten felálltam, még mielőtt folytathatta volna. - Yekaterina Ivanna Petrov vagyok! - Bemutatkozott, miközben már egymás kezét ráztuk. Habár arra számítottam, hogy összetöri az ujjaimat, a finom ujjak egészen emberi erejű, már-már barátságos szorítással kulcsoltak át erre a rövid időre. - Lenne önnek egy ajánlatom. - Azonnal a lényegre tért, nem várta meg, míg én is elrebegem a nevemet. Tehát ez az információ már a birtokában van, vontam le a bonyolult következtetést az eddigi jelekből.
- Hm. - Ami azt illeti, nekem is lett volna egy ajánlatom, például az, hogy sétáljon ki azon az ajtón, amin bejött és felejtse el azt, amit valójában akar. Mert azaz igazság, hogy a gatyámba csináltam. Még soha eddigi életemben egyszer se kerültem közvetlen kapcsolatba egyetlen természetfeletti lénnyel sem. A tenyerem izzadni kezdett, ezért gyorsan a zsebembe süllyesztettem. - Milyen ajánlatról lenne szó? - Tettem fel a nagy kérdést, amint magamhoz tértem a kis képzelgésemből arról, amint kifelé riszálja a fenekét.
- Fényképekről. - Egy apró sejtelmes mosoly jelent meg az ajkain, amire az agyamban sebesen kezdtek pörögni az ötletek, hogy vajon mit akarhat igazából, mi az, ami e felületes beszélgetés mögött várható rám. Valószínűleg a homlokomat ráncolhattam, mert megmozdult a szemöldöke. Igen, hajlamos vagyok a merengésre. Ez amolyan művészi sajátosságom, mint egy védjegy. De most nem bocsátkoztam bele ennek magyarázatába, inkább összeszedtem magamat, hogy valami emberit nyöghessek ki. És szólt szám, és fájt is utána a fejem.
- Ez egy elég meglepő fejlemény ms. Petrov. - Jegyeztem meg elég jól hallhatóan ahhoz, hogy az ablaknál ülő mindig túl kíváncsi munkatársam prüszköljön egyet, hogy visszafogja nevetését. - Engem nem szoktak ilyen ügyekben keresni. - Megjátszott szomorúsággal ingattam a fejemet, abban reménykedve, hogy majd valaki mást fog keresni helyettem, de ez a nő... ez csak mosolygott.
- Valóban? - A hangja, olyan volt, mint éhező gyermek előtt húzott mézesmadzag. - A főnöke azt mondta, hogy ön alkalmas a feladatra. - A zárt iroda irányába emelte a tekintetét, mintha ezzel próbálná sugallani, hogy mindketten tudjuk, hogy kiről van szó. És később kiderült, hogy tényleg mindketten tudtuk. Erre a szemöldökeim önállóan válaszoltak, mert felszaladtak majdnem a homlokom közepére.
- I-igen? És miről lenne szó? - Kezdtem magamat hülyén érezni, amiért hülyének tettetem magam. Itt ez a jó nő, csak nagy sajnálatomra az érinthetetlen kategóriába tartozik. Ráadásul valószínűleg tudja, hogy én voltam az, aki utána leskelődött azon a hűvös éjszakán. Ebből pedig logikusan következnie kell annak, hogy nem véletlenül keres engem. Sose hittem a véletlenekben, a szó nem spirituális értelmében. Talán a fényképeket akarja tőlem megszerezni, és így próbál a zsákjába csábítani, hogy aztán összekösse egy madzaggal a zsák száját és a patakba vessen, mint gonosz emberek az újszülött kiscicákat.
- A portfóliómról. - Válaszolta, és olyan széles mosollyal, hogy attól a szemöldökeim még magasabbra szaladtak, pedig azt hittem, hogy ennél följebb már nincsen. És mégis volt. A kaján vigyor csak azért nem ült ki újra az arcomra, mert túl meglepett voltam hozzá. Miféle kéjgyilkos-macska-egér játékot akar ez a némber velem űzni?
- Tehát aktot szeretne? - Mert általában engem ilyen ügyekben szoktak keresni vagy ajánlani. Most rajta volt a sor, hogy megzavarodjon. És ebből nekem úgy tűnt, hogy első elképzelésemmel jó nagyot tévedtem. Vagy hogy mindketten tévedtünk. Egy zavart pillantás innen, közben egy zavart pillantás onnan. Egy zavart mosoly itt, egy zavart mosoly ott.
- Nem. - A vörös pír sok mindent elárult az arcán, de arra a kérdésre nem válaszolt, hogy mit akart igazából tőlem. Bár már erős kételyeim voltak arról, hogy jól tippeltem-e elsőre. Mert valljuk be őszintén, hogy az mégis csak megnyugtató volt valahol, hogy még nem nézett utána annak, hogy ki is lennék, mi van az ismert név mögött.
- Nem? - Visszakérdeztem meglepetésemben. - Akkor elnézést. - Szólaltam meg egy lélegzetvételnyi szünet után, majd félre is pillantottam, ki azokon a hatalmas ablakokon. - Már ne vegye sértésnek, de... - Pillantottam vissza rá.
- Ügyvéd vagyok. - Szúrta közbe, még mielőtt bármilyen megjegyzést mondhattam volna a megjelenésére. Valószínűleg sejthette, hogy milyen gondolatok keringenek a fejemben, mikor egy nőre pillantok. Azokra a gyönyörű formás testekre, amiket ez a borzalmas modern világ arra kényszerít, hogy elrejtsenek mindenféle díszes göncökbe, hogy aztán a férfiszív epekedve várja, hogy végre levessék.
- Rendben. Rendben. - Emeltem fel a kezeimet védekezően. - De ha csak egy-két egyszerű fényképet akar az önéletrajzába, akkor miért éppen engem keresett meg? - Tártam szét a karjaimat, mert legjobb védekezés a támadás. Ezt már nagyon sokan leírták sok helyen, szóval biztos igazuk kell legyen. Bosszúság futott végig az arcán, az a fajta, amit úgy lehetne egy mondatban kifejezni, hogy: „mi nem fogunk jól kijönni egymással”.
- Önt ajánlották. - Jelentette ki, majd határozottan hozzá tette, hogy: - De ha nem, nem. Nincs nekem időm itt vitatkozni. Majd keresek mást, aki elvállal egy ilyen egyszerű feladatot. - Amilyen határozottan beszélt, olyan határozottan fordított hátat, hogy aztán A Hosszú Combok tulajdonosaként kopogó magassarkú cipőjében, formás fenekét riszálva elinduljon kifelé. Az alsó ajkamba haraptam.
- Várjon! - Szóltam után, majd felkaptam a kulcsaimat az asztalról. Ő pedig csak tovább távolodott. - Vállalom! - Indultam meg utána, felkapva a táskámat a földről. - A harmadikon van műtermem. - Ezt már akkor mondtam, mikor mögé értem. Ő csak hátra pillantott, és olyan elégedetten mosolygott, hogy bosszúsan ráncolni kezdtem a homlokomat. Palimadár vagyok.
