Család: Nem rendelkezem a szó hagyományos értelmében vett családdal, az egész algol közösséget tekintem annak. Hisz mi mindnyájan egymás testvérei, nővérei vagyunk, csak nem mind egyformán kedvesek. Persze engem is valaki a világra hozott...
₪ Helena (anya): ~60, algol, él. A kapcsolatunk nem, hogy nem szoros, egyszerűen nem is létezik. Úgy érezte kötelességeit irányomban annyival ki is merítette, hogy kihordott, majd világra hozott engem. Hét éves korom óta nem találkoztam vele, akkor költözött el a szeretőjével együtt a városból. Időnként visszatér Baselbe, úgy hallottam, de engem nem keres. Nem is hiányzik.
₪ Greta (nagyanya): ~130, algol, él. Valamelyest ő helyettesíti életemben az anyám szerepét, bár ő is egyedi nézeteket vall a nevelést illetően. Rideg, hajthatatlan, s van, hogy napokig eszébe sem jutok, mégis...a magam módján szeretem, s talán ő is így érez velem kapcsolatban, még ha ennek jelét nem is mutatja.  
Ismerősök: Nincsenek túl sokan. A Beyersdorf kúria népe, és az iskolatársaim.
₪ Jamie (barát): 12, ember, halott. Egy algol és egy politikus fia. Utóbbi ténynek köszönheti, hogy egyáltalán megszülethetett és köreinkben eltölthetett kereken tizenkét évet, míg az anyja látta a halvány lehetőségét annak, hogy a fiút felhasználja törekvéseihez. A férfi halálával azonban a fiú teljes mértékben feleslegessé vált az anyja szemében. Elvágták a torkát. Nagyon szeretem őt, és hiányzik.
Rövid távú célok:Csak élek, egyik napról a másikra. Igyekszem nem láb alatt lenni, nem keresztbe tenni senkinek, akinek nem volna szabad. Próbálok túl élni.
Hosszú távú célok: Egy nap...egy nap szeretnék elmenni innen messze, de valószínűleg soha nem lesz meg már bennem hozzá az a bátorság, mint egykor.

Megtapasztalod a fájdalmat, melynek okozója voltál, osztozol a magad keltette bánatban. Belépsz a másik ember lelkébe, és átérzed szenvedését. Elhagyatott és védtelen vagy, egy időre bezárulsz önvádad jól megérdemelt poklába. E fájdalom (...) neve: bűntudat.

- El kell mennünk!- csaptak le fürge ujjaim fakó karjára. Úgy ismertem őt, mint a tenyeremet. Minden titkát, álmát, akárcsak ő az enyémeket. Tudtam, hogy húzódzkodni fog.
- Talán csak valamit félreértettél.- húzta el a kezét, majd szokásához híven hatalmas pulóvere zsebébe rejtette piszkos tenyerét. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, amit mondok. Nyílt, kedves arca elkomorult, homlokába hulló fürtjei alatt összehúzta sötétszőke szemöldökét.
- Az apád meghalt.- mondtam el újra.
- Ez nem jelent semmit!- válaszolta élesen, mire én visszább húzódtam.
- Azt mondták meg kell szabadulniuk Tőled.- Jamie arckifejezésén láttam, hogy szemrehányásnak vette, amit mondtam. Nem akartam kimondani, szerettem volna csak rávezetni a dolgokra, de most úgy éreztem nem vesztegethetjük az időt. Én tudtam, hogy nem az ő hibája. Nem tehetett volna semmit jobban, bármennyire is emésztette magát ezen. Ez nem rajta állt.
- Anyám…- kezdett bele hevesen, de aztán elharapta mondandóját. Kérdőn néztem rá. Azt gondolta egyetlen pillanatig is, hogy az anyja nem hagyná? Ő az első, aki szabadulna tőle.
Láttam a fájdalom jégszín szilánkjait megvillanni a szemében, mikor ez benne is tudatosult. Olyan mozdulatot tettem a kezemmel, mintha a nemlétező cigaretta füstöt akarnám elhajtani magamtól.
- Nem számít.- erőszakoltam ki magamból egy biztató mosolyt.- Elmegyünk, és soha többé nem kell rájuk még csak gondolnunk sem.- tudta jól, hogy mire értem. Az anyáinkkal való kapcsolatfájó hiánya csak egy volt életünk közös aspektusaiból. Mi azonban mindig ott voltunk egymásnak, segítettük egymást a nehéz pillanatokban, és őszintén hittem, hogy ez is egy olyan nehézség, amit közös erővel leküzdhetünk.
- Hová mehetnénk?- kérdezte megtörten.
- Nem számít, csak el a városban, aztán majd kitaláljuk.
- Pénzünk sincs.- rántotta meg fájdalmasan szája szegletét, úgy, ahogy csak ő tudta.
- Az miatt ne aggódj.- mosolyodtam el, és apró tenyeremet kabátom dagadó zsebére csúsztattam.
- Honnan?- kérdezte halálra váltan.
- Nem fontos.- ráztam meg a fejem, hosszú barna fürjeim az arcomba csaptak. – Mennünk kell. Most.- nagyot nyelt, majd bólintott. Néhány perc alatt összeszedtük azt a maroknyi holmit, amit nem szívesen hagytunk volna hátra. Megvártuk, míg az udvaron elcsendesül az élet, majd kézen fogva neki indultunk a nagyvilágnak.
Taxit fogtunk, aki miután meggyőztük róla, hogy van pénzünk tudunk fizetni elindult velünk a vasútállomásra. Kifelé bámultam az ablakon, néztem, ahogy az ismerős táj elsuhan mellettünk, ahogy a sokat látott színek helyét újak veszik át. Nem bánkódtam, hogy el kell mennem, magam mögött hagyni mindent, mindenkit, akit valaha is ismertem. Jamie, mintha a fejembe pillantott volna felém fordult és megjegyezte.
- Nem kellett volna eljönnöd, Te maradhattál volna. – felé fordultam, félt.
- Nélküled magányos lennék.- hálásan rám mosolygott, majd ujjaim összefűzte az enyémekkel. A bőre puha volt, és meleg.
Megérkeztünk a vasútállomásra, Savannah tisztelendő anya várt minket a főbejáratnál.
- …és elloptad a pénzt, aztán pedig magaddal csábítottad Priyát?- állítottak minket rögtönzött bizottság elé. Jamie bólintot, arca feldagadt, a vállán átvérzett a pulóvere.
- Nem igaz! Én vettem el a pénzt, én akartam, hogy…- sikoltottam, nagyanyám egy jól irányzott pofonnal hallgattatott el. – Nem az ő hibája, nem az ő hibája…- zokogtam, miközben Jamiere kiszabták a legfőbb büntetést. Éreztem, ahogy a szívem megroppan a mellkasomban. Megiramodtam felé, de elkaptak, küzdöttem, de újabb és újabb karok csaptak le rám, fonták hosszú, erős ujjaikat vékony alkaromra, nyakamra. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam lélegezni, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem látom. Túl sokan vannak körülöttem és eltakarják a barátomat. – Kérlek, kérlek, nem az ő hibája!- ragadtam meg könnyektől vakon egy kart a sok közül, de mindenki néma maradt. Míg végre hajtották Jamie kivégzését engem a Erzherzögin elé citáltak. Én is meghalok. Gondoltam, s nem is tévedtem nagyot. Harapásával tagadhatatlan kiirtott belőlem valamit. Valami fontosat.
Hosszú órák teltek el, mire magamhoz tértem, visszaúsztam a valóságba fájdalmam ködén keresztül. Valaki bevitt a szobámba, és azt mondta, most már itthon vagyok. Én azonban nem éreztem, hogy hazatértem volna. Valami megváltozott, a ház, a szoba, sokkal nagyobb, szélesebb, ridegebb volt, mint amikor ma felébredtem…