Család: Jelenleg a családom vezeti a falkát, hiszen apám az alfahím. Összeségében összetartó család vagyunk, de persze mi se vagyunk tökéletesek.  A családi központ már hosszú ideje Baselben van és apám álma szerint a hírunk egyre terjed.  
₪ Marcus Delaware (apa): 109 éves, vérfarkas, él: Basel falkájának az alfája, így nagy hatalma van a városban. Tudom, hogy nem ért velem egyett sok dologban és legszívesebben haza rángatna, de azért én még szeretem. A családja dicsőségének nőveléseit akár bármit megtud tenni. Erős, karizmatikus alkat, aki a vezetésre született.
₪ Alice Delaware (ikertestvér, hugica): 26 éves, vérfarkas, él: Ő az én drága hugicám, igaz alig pár perc külömség van közöttünk. Míg én vagyok  a család fekete báránya, aki ki akar maradni a falkában lévő politikából addig ő  apa kedvence. Persze ha tudná, hogy ő is hasonlóan vélekedik mint én..Nem értem, hogy miért nem áll apa elé és mondja el neki az igazságot.

1989.szeptember. 19-én láttam meg a napvilágot Basel városában, majd pár perccel születésem után a húgom is a világra jött. Amúgy erről, hogy én vagyok az idősebb egy fogadás miatt még orvos papírom is van.. Nagyszerű gyerek korom volt, hiszen egy szerető családban éltem. Nem nagyon emlékszek erre a korszakra, szóval nagyon nem is tudok beszélni róla. Inkább ugorjunk egy kicsit az időbe pontosan 14 évet. Ekkor történt életem egyik legmeghatározóbb eseménye: anya halála. Végelgyengülésben halt  meg, aminek egyetlen egy jó oldala, hogy nem voltak fájdalmai, békésen távozott el az élők sorából. Utána elég nehéz időszak jött az életembe, hiszen a lázadó tinédzser korszakomat éltem és nagyon hiányzott anya. Apával ebben az időben borzalmas volt a kapcsolatom, egyetlen ember akire tudtam támaszkodni a húgom, Alice volt. Szegény lány egyben ő volt a békítő apa és   köztem és leszögezném, hogy azért az nem olyan könnyű feladat ,mint aminek hangzik. Végül mire elvégeztem az  gimnáziumot kicsit besokalltam, így inkább elhúztam a városból. Tudom, nem volt egy szép tett hogy elhagytam a családomat (falkámat), de még mindig úgy gondolom, hogy ez így volt helyes.  Párizsba költöztem és elkezdtem járni a Sorbonne-ra, ahol végül le is diplomáztam. Ez idő alatt apámmal egyszer se beszéltem, az elején még dühből, majd ez átment megszokásba. Életem egy nagyon izgalmas korát éltem itt, hiszen  Párizs soha se alszik! Az egyetem elvégzése után úgy volt, hogy végleg maradok Párizsba, de a dolgok megváltoztak. Apa megjelent egyik nap és kérlelte, hogy menjek haza. Szerintem mi az előtt nem is beszéltünk ilyen jót együtt. Igazából mind a kettőnk lelki világának kellet, hogy leüljünk és elmondjuk azokat amik felgyűltek bennünk az elmúlt években. Meghallgattuk az egymást véleményét, még akkor is ha egyáltalán nem értettünk egyett. Ez a kis beszélgetés után haza költöztem Baselbe, de a véleményem még mindig nem változott. Nem akarok részt venni a hatalmi harcokban és soha nem is fogok! Persze apámat támogatom, hiszen ő az alfa, de ne várja tőlem senki , hogy a figyelem középpontjába fogok kerülni.  Apám miután alfa lett új feleség elő kellett nézni és az új „anyuka” nem rég jelent meg. Igazából nem tudok még véleményt nyilvánítani, de ha apa ezt akarja, akkor csinálja. De egyelőre nem tudom elképzelni egy családi vacsorát vele..Miután haza értem Baselbe állást kaptam a helyi egyetemen. Tudom, hogy még nagyon kezdő tanár vagyok, de szeretnék fejlődni 
Az év ennek a szakaszában már elég hideg van erre, ezért egy sállal a nyakamba indulok el az egyetemre. Mikor az épülethez érek mindig elkap egy érzés és ez most sincsen másként. Nem tudom megmagyarázni milyen érzés, talán izgatottság. Mint mindig most is pár ember megnéz, hiszen a tanárokkal beszélgetek, amikor alig vagy idősebb a diáknál. Igen, néha elég kényelmetlen ha egy diákom halasztott egy pár évet és ezért öregebb nálam, de ezt már csak ebben a pár évben következhet be. Késésben vagyok, ezért  gyorsabban veszem a lépcsőket és már ott is vagyok. Basel egyetem nem kicsi, így itt sokszor az embernek már szaladnia kell, hogy oda érhessen az adott teremhez.  Nem szeretek késni, hiszen akkor azt mutatom kifelé a világnak, hogy nem foglalkozok a munkámmal.  Az ajtó előtt megállok és elszámolok tízig, míg a testem le nem nyugszik hiszen nem igazán akarok ilyen csapzottan bemenni. Bent a diákok nyüzsögnek, de mikor beléptem egy pillanatra csönd lett. Lehet ,hogy fiatal vagyok, de a tisztelet nekem is megadják.
– Sziasztok- köszönök és előveszem a leglazább verziómat. Miután velük egykorú vagyok nagyjából elég közvetlenül beszélek velük,  meg nem is engedem, hogy magázzanak. Nem vagyok holmi öreg bácsi..Amúgy is nagyon fura lenne, hogy azok magáznak akikkel szombaton együtt söröztem. Gyorsan lerakom a cuccomat, majd fel is írom az adott művészt, akiről fogunk ezen az órán tanulni. A téma érdekes, ezért mikor elkezdem a mondandómat teljesen belemélyülök , így  észre se veszem, hogy valaki bejött a terembe. A diákok figyelmeztetése után végül oda nézek és enyhén megáll a vér az ereimbe.
– Hm..új le egy szabad helyre- bökök ki nagy nehezen valamit, közben pedig a tegnap estére gondolok. Egy gyönyörű lánnyal voltam együtt, akivel a tegnap este tökéletes volt. Az egyetlen egy gond, hogy ez a lány most előttem állt, mint a diákom. A tanár-diák kapcsolatot, pedig az egyetem nem támogatja.