Az alábbi történet, helyenkénti nyers szóhasználata miatt, csak saját felelősségre olvasható, kiskorúak számára nem ajánlott!

Ismeretlen, szokatlan, más... idegen, embertelen. Tisztában vagyok a jelzőkkel s a benyomással, mit másokra teszek, noha kevesekben fogalmazódnak meg ilyen nyíltan és őszintén.

Szemei smaragd fénnyel villantak meg a csuklyája alatt és torzult szája pofátlan, torz vigyorba. Nem marad utána semmi, csak a gondolat, az emlék szépsége, hogy volt. Létezett.
- Tudod drága fiam, nem vagy más, mint fajtádnak és csapatodnak egy hibás eleme. Mikor a szerkezetbe belekerül egy hibás darab, s millió darabjaira hullik mikor elindítják. Az vagy te. A hiba okozója. Könnyen beskatulyázható szerencsétlenség aki semmit nem vesz észre. Fiam, téged átvertek. - néhány perccel ezelőtt születtem, apám a karjaiba vett és ahogy elmondta a szavakat úgy sírtam fel. Édesanyám a karjaiba vett és nevetve sírt. Örültek nekem.
Magántanulóként nevelkedtem fel, majd 14 éves koromban végre beléphettem az új osztálytársaim közé, azt hittem jó lesz. Nem volt az. Kigúnyoltak mert vékonyka alkat voltam, elrohantak mellettem és már az eldöntött...szóval én voltam az osztály bohóca és nevetség tárgya.
A harag nem jó tanácsadó, de nem voltam képes kontroll alatt tartani a cselekedeteimet...főleg szavak terén. Mindenki életében (legalább egyszer) eljön az a pont, amikor mindenki azt várná tőle, hogy haját tépve vergődjön a pánik és tehetetlenség nyomása alatt. Abszurdumot l? Nem tehettem meg. Egy Delaware vér ilyet nem cselekedhet. Soha. Csak vékonyka szál volt az, mi tartotta bennem a türelmi határt, és mely nem késztetett azonnali megtörésre. Egy hajszál, mely bármikor elszakadhatott, s onnantól kezdve ... Őszintén bevallva kicsit sem érdekelt senki, csupán a vég cél lebegett a szemeim előtt, amely meghozza a sikert. De mikor eltépték a könyvem...Meg a családommal jöttek...nos akkor már mindegy volt...Nem tudtam már tisztán gondolkodni, olyan, mintha üvegburát borítottak volna az elmémre. A hallásom, látásom, szaglásom éber, élénk – de képtelen voltam fókuszálni. Az iszonyat, az undor, megbénította az elmém, és csak a tömény harag és félelem maradt, minden mást kiszorítva az agyamból. Még az ép gondolataimnak is gátat szabott.
Undorodó hang formálódott a torkomban, de képtelen voltam kiadni magamból. Egyszerűen benn rekedt, a lélegzetemmel együtt. Hogy éreztem magam?
Mit akit bekaptak, megrágtak, lenyeltek, megemésztettek, aztán kihánytak.
Biztos a hetedik vagy nyolcadik, vagy sokadik érzés diktálta ezt, de nem tudom megmagyarázni, miből gondolom ezt, azt viszont igenis tudom, hogy ez a valami nagy horderejű.
A következő pillanatban a kezem a fiút ragadták meg és ütlegelni akartam.
Számtalan módját el tudtam volna képzelni, miként hallgattassam el, de az utolsó pillanatban viszont a gyilkos vágy mégis háttérbe szorult. Szenvedni fog, de nem így. Elengedtem olyan erővel, hogy a földre került. Azt a nyamvadt asztalt viszont felborítottam, a falhoz vágtam, hogy szilánkosra törjön a fiú helyett. Még mindig remegtek a végtagjaim, a düh nem múlt el, epésen keserű nyálmaradékot köptem a darabokra hasadt faszilánkok közé.

A következő kép és filmszakadás, apám rángatott ki az udvarra és haza vitt. Ott pedig ököllel bemosott egyet.
- Ők (vagy csak Ő?) fertőzték meg a világot gyilkosokkal, árulókkal, erőszaktevőkkel! - üvöltöttem neki, ő csak lenézően figyelt, majd megszólalt végre.
- Mit számít, gyilkost gyilkosért, egyik sem különb a másiknál!
És mégis, valahol a józan eszem leghalkabb, legfélszegebb suttogásai vérrel írták lelkem vásznára, hogy ez mind kevés, elfogadhatatlan volt a számomra. Azt, hogy a fellépésem jogos.
- De miért? Az én jogaimmal mi lesz? Megint én hódoljak be, én számoljam fel a saját jogaimat csak azért, mert úgy gondolod, hogy még mindig csak úgy elsöpörhetsz vagy háttérbe szoríthatsz?
- Alfa leszel! - villant meg apám szeme, és mivel Ő ezekben az időkben volt az Alfa hím...nem kellett ezen csodálkoznom.

A hősnek nem jár boldog vég, ahol a harcos nem bátran, hanem inkább eszét veszve harcolt az őt ért csapásokkal.  
Világ életemben Alfaként tekintetem magamra és másokra is ezt az érzést kényszerítettem.
Miért csinálják ezt velem? Miért kell megingatni, válaszúthoz toloncolni? Én ezt nem kértem, nem akartam, nem sírtam semmi után, nem rimánkodtam követelőzve, zokogás közepette, mint egy gyerek.
Neki fogalma sincs róla, milyen bezárva lenni, hogy milyen régóta szeretnék ebből az állapotból szabadulni, vagy némileg szabadabban mozogni. Most kaptam rá lehetőséget -  én irányítok, az ő halálával pedig ez így is maradhatna.
Széttéphetem a láncomat, kényszerű engedelmességemet, a belém vert, nevelt mentalitást.

Nem jó ez így, ez a természet ellen való ódzkodás, adjam meg magam? Szakadjon le a csontról a hús s formálódjak újfajta létezéssé, hogy a katartikus pillanatban felszabaduló érzelmi energiában fürdőzhessek!?
Nem kell az önuralom, pokolba vele!  
A féken tartott idegen energia ellenem fordult, megmozdult a bőröm alatt, mégis ellent álltam akaratának. Elvesztettem a hitem mindenben, s úgy tűnt ez lehetett csupán az egyetlen kiút számomra ebből az őrületből. Ha akkor hagyom...soha többé nem lehetek ember. Mintha eddig az lettem volna...
Forróság futott végig a hátamon. Visszatartottam a lélegzetem is, ahogy körbe ölelt az energia, és úgy éreztem, hozzá képest csupán egy semmit mondó porszem voltam ezen a varázslatos tájon. Elbűvölt? Megbabonázott? Nem... Éreztem, hogy már nem olyan kényszeresen tartottam elmeláncon. Én vagyok az, aki kitárta karjait, aki úgy nézett fel rá, mint egy ifjú Harcos, sutba dobva a büszkeségem, és megadtam magam a parancsának. Nem, nem ez a jó szó. Megadtam magam kérésének. Annak az ellenállhatatlan hívó szónak, amire pár nyomorult hónapja(vagy éve) vártam, amit elutasítottam, megvetettem, melyre gombóc alakul ki most a torkomban, amire a Farkas Dühe a válasz, s az én nyugodt mosolyom, a szemeimnek ragyogása, mely újra remélni mer.  
24 éves voltam, mikor apám rám hagyta az egész mindenséget. Meghalt. Utána rá... két hét lehetett talán? Anyám is követte.
Egy magányos farkas nem erős, csak együtt egységben. Ezt hamar megtanultam.

Egy kocsma és egy másik hím. Iszogattunk, tárgyaltunk.
Kezdtünk eljutni arra a szintre, amikor a makacsság és a tesztoszteron olyan élesen feszült egymásnak, hogy valakinél nagyon hamar el fog pattanni az a bizonyos cérna....
- Ha már mindenképpen égsz a vágytól, hogy valaki más csicskája legyél, mér' ne lehetnél a saját fajtádé, he? - játszadoztam el a gondolattal, és bár sértőnek hangozhattak a szavak, számomra ez pusztán a jelen helyzet legcsupaszabb boncolgatása volt.  Diszkréten meglapogatom a vállát, ne gondolja már, hogy azért vagyok itt, mert más faszba épp nem tudtam volna belekötni. Persze a kérdésemre adott karakteres elutasítása valahol baszta az agyam, mert az ölelésem sem jár ám mindenkinek és valahol mélyen tovább piszkálta bennem azt a bizonyos, közénk feszülő ellentétet, de kussoltam.
Feldobtam a kezeimet az asztalra, blazírt arccal végignéztem, ahogy a poharát az enyémhez koccintja, meg-megfeszítem az állkapcsomat.
Én nyertem, a fiú pedig a falka tagja lett, aminek örültem...

Az erdőben egy kölyökre leltem, a szülei meghaltak, egyedül maradt, én pedig magamhoz vettem és mint Delaware-t felneveltem. Apja helyett apja voltam. Kitanítottam mindenre és büszke vagyok rá, az elért eredményeire és rá!
26 évvel ezelőtt:

Hogyne nevetnék, s minél inkább borzolom ezzel a csaj idegeit, annál inkább élvezem a helyzetet. Mit tagadjam: szeretem a hatalmat. Olyan szinten képes vagyok markomban tartani másokat, amelyről "átlagos" farkasként - vagy pláne emberként - nem is álmodhatnék. Vagy ez inkább  ragadozó gondolat? Mindegy is, hiszen a végeredmény egyre megy: élvezni a szituációt, amelybe látszólag a vakvéletlen sodort minket. Ha hinnék a véletlenekben.
Mindig, mindennek oka van, s ha nem rontanám a szórakozás értékét, most bele is merülnék a gyors számításokba, melyek e mostani találkozáshoz vezethettek, de inkább kihagyom.  
Úgy látszik, hogy a csaj valami vakbuzgó autodidakta önképző lehet, tekintettel arra, hogy micsoda áhítattal beszél a világról, és hogy mennyi mindent lehet tanulni róla, belőle, általa. Nem vagyok se jó, se pap, hogy holtig tanuljak, amit lehetett és amit kellett, már réges régen belém verte Calder Delaware, nekem pedig csak ez számít. Nem érdekel a tudomány, nem érdekel a kultúra, nem érdekel... Jóformán semmi. A falka más tészta.
Csak egy halk és kifejező, voltaképpen még nem is állatias morgás tör elő belőlem, ahogy érzem azokat az ügyes kezeket, ujjakat ott, ahol általában csak az engedélyemmel tartózkodhat más. A fejem kissé felé fordítom, látom, hogy felém néz, ki tudja,talán egész végig engem bámult. Sebaj. Így legalább azt is láthatja, hogy miként kúszik egy már-már szinte elégedett és győzelemittas vigyor a képemre, megtörve ezt az igazán "meghitt" közelséget. Képen törölt karcsú kacsójával...Hogy fáj-e?
Hogy képes-e nekem ez a nő fájdalmat okozni? Azóta nem érzek ilyesmit, amióta apám elégszer vert véresre ahhoz, hogy kiölje belőlem. Egy hétig vakon járni, mert annyira be van dagadva az arcod, hogy nem látsz ki tőle? Na az fáj. Ez legfeljebb viszket.
Nem vagyok az a fajta, aki elveszíti a józan ezét a szuka-szagtól.
Egyrészt azért, mert én sosem tévedek (ha mégis, akkor megvannak a módszereim arról, hogy ennek ellenére is bebizonyítsam az ellenkezőjét). Nem engedhetem meg magamnak sem a hibákat, sem a tévedéseket. Persze leülhetnénk együtt sírni, hogy biztos nehéz gyerekkorom volt és mindenféle komplexusaim vannak, amik nem hagynak élni, de ehelyett inkább elszórakozom a csajjal és amiket nyújtani tud számomra. Persze a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla. Nem látom okát annak, hogy félre kelljen néznem, plusz sokkal kellemesebb látványt nyújt a szöszi, mint ez a sok kacat, amiknek a közepén kezdtünk édes diskurálásba. Ide a rozsdást, hogy ez egy életre szóló barátság kezdete...
Az én önuralmam közel sem végtelen, sőt... Megszállott vagyok, az adrenalin mámorában élő fenevad, sokkal inkább a harc, a vadászat megszállottja vagyok, mint igaz ember, aki ésszel cselekszik és előbb kérdez, mint harap.
Tehetetlenül hunyom le a szemem, mintha úgy szabadulhatnék a koponyámat ostromló képektől, s a lelkemre hurkolt érzelmekről, melyek talán a sajátjaim, talán tőle érkeztek oda, de mindegy is, hiszen pillanatok alatt otthonra leltek nálam, s már nem tudtam volna kivetni őket onnan...
A suttogása a közelségünk miatt a bőrömet simítja, s ahogy érzem a mozdulatot a tenyerem alatt, fel kell néznem. Reflexszerűen, mert már önkéntelen a késztetés, hogy pontosan tudnom kell minden mozdulatot, ami a közelemben történik. S ahogy az ésszerűség helyét átveszi ez a harcokban csiszolódott ösztön, már olvad is át valami másba, ami épp olyan ősi és zsigeri, de nem sok köze van az önvédelemhez, talán éppen ellentéte annak. Eltűnik a távolság, s már csókolom is ajkáról a beteljesült várakozást.
Nem, nem hiszem, hogy jó volna, ha rálátása lenne a szabadságharcokra, a küzdelemre, a gerilla életmódra, a sötét ügyletekre, és mindenre, ami nyers erőhöz köthető, és nem untatott az évek alatt. De ha a hanglejtésemből nem jön rá, hogy valami ilyesmi lappang a háttérben, akkor igaza van: neki még sokat kell(ene) tanulnia erről a világról. Nem is nagyon akarom ezt a témát firtatni. Nem vagyok jó semmilyen morális téma megvitatásában, mert magasról teszek rá. Lerendezem annyival, hogy azért nem, mert én azt mondtam, és pont. Nő velem ne vitatkozzon.
Hagyom, hogy vezesse a kezemet, mert én már csak ilyen kalandor típus vagyok. Nem mondom, hogy elismerően, de ahhoz hasonlatosan morranok fel, ahogy kitapinthatom a mellét. Tény és való, hogy nem óriási, de egyébként mindenki bekaphatja, aki a fullasztó csöcsökre bukik. Eredendően nem szeretem a mű dolgokat, azokat meg pláne nem, amik még sok helyet is foglalnak. Sonja egész hozzá(m)állása sokkalta izgatóbb és nőiesebb, mint a tepsicsöcsök, ezt nekem higgye el mindenki.
- Elmondok egy titkot... - reagálok halkan a bókjára, miszerint faszkalap vagyok - Én mindig azt csinálok, amit akarok.
Fejezem be, ahogy felegyenesedek.
Izmaim acélossá merevedtek, feszült állkapcsomon pedig rángani kezdett egy ideg a látványtól. Az átkozott szexre de a nő lábaköze  hívogatóan tárult a szemeim elé. Jobbját felemeltem végigsimítottam hosszú combján, miközben égő tekintettel szinte faltam a nő látványát.

Na de ugorjunk kicsit.
8 hónappal később megszületett a fiam, rá nem sokkal, néhány perc különbséggel a lányom. Thomas és Alice. Egészségesek voltak, sokat ettek és ég annál többet is aludtak. Kislány párti voltam, imádtam a fiam, de a lányomért oda és vissza voltam. Sose engedtem hímek közelébe. (Mondjuk ma se túlzottan szeretem a dolgot, hogy hímek járkálnak körülötte, mert egyik se méltó, hogy megkapja őt. Ő többet érdemel, sokkal többet!!!)
Az anyuk, Sonja pedig meghalt, a fiam kezelhetetlen lett és sokszor emelte fel rám a hangját, amit világ életemben gyűlöltem...de Alice miatt nem bántottam, pedig szétcsaptam volna a fejét. A lelki fájdalmak gyógyulásában nem sok segítséget vagyok képes nyújtani - eleve kétlem, hogy bárkinek kellenék ilyen téren - elvégre egyáltalán nem az az Apa és Alfa vagyok, akivel hosszasan és mélyre hatóan lehetne lelkizni. Köszönöm, ezt meghagyom másnak, eleve a gond ott kezdődik, hogy olyan nagyon nem szeretek agyalni és egy-egy dolgot alaposan megrágni. A minél előbb túl tenni magamat elv híve vagyok, avagy, ha nem foglalkozom a nem fizikai gondokkal, akkor minden ilyesmit megúszok. Eddig egész jól működik ez a módszer.
A munka ebben az időben rengeteg volt, össze csaptak a fejem fölött a hullámok, majd a fiam lelépett. Alice elkotyogta miért és hova ment...én pedig vártam. Türelmetlenül! Lehet, hogy egyedi nevelési technika az enyém, de én is életben maradtam és a saját sorsomnál nem adom olcsóbban az életem.
A lányom körül később egy idegen hím bóklászott, udvarol neki, én meg? Tűröm én az ilyesmit a területemen? Egy idegentől? A lányom közelében?
- Ez az én városom. Az én farkasaim. Az én törvényeim. - nyomom meg a birtokosjelzőt minden egyes alkalommal.
- Sajnálatos, ha senki sem verte beléd, hol a helyed egy Alfával szemben, és hogy a kéretlen látogatókra sem vagyunk kíváncsiak. Megszegted a szabályaimat.....
A srác következő ütésekor nem elfelé, távolodva térek ki előle, hanem közvetlen közelébe, olyannyira az orra elé mászva, hogy tulajdonképpen kívül (helyesebben belül) essek az ütése hatósugarán. Egyik kezemmel az előrenyújtott, ütésre emelt karját lököm félre, másik tenyeremmel mellkason taszítom, nem spórolva az erővel. Félrebiccentett fejjel tanulmányoztam a hatást, amit elértem... De  mikor újra nekem támadt, bemutattam, hogy nem csak járt a szám. Elengedtem energiám, őt csaptam meg a teljes erőmmel, ő pedig reszketve térdepelt le, majd felordított a hirtelen rátörő fájdalomra, mely az átalakulásra késztette. Behódolt.
Párizsba utaztam, hazahoztam a fiam, hisz itt, Baselben is tud tanárosdit játszani...
Új nőstény érkezett a városba, a feladatait teljesen jól végzi és mivel egy Alfa nőstény, egy párt kellene alkotnunk. Az eddigi szitu?
Semmi. Még. Ugyan a munkám és egyéb más kötelességem miatt még nem tudtam vele egy jót beszélgetni De szemre való nőstény. Kell nekem!